Azért az egy mondatért!

- Miért nem írsz? - 
Összerezzentem, de életunalmam azonnal feloldódott a szenvtelen rátartiság és a hirtelen támadt harag savában. Ugyan mi közöd van hozzá? Mit tudsz te rólam? - szúrtam volna automatikusan vissza indokolatlan sértettségem minden erejével, de meggondoltam magam.
Haragudtam a világra. Mindenkire. Nem, kor, titulus, rang, semmi sem mentett fel senkit haragom alól, a világ talán legjobban működő demokráciája izzott agyam tőzegmezeje kellős közepén: egyaránt utáltam mindenkit. Meggondoltam magam, mert az önsajnálatom szigetén partra szálltak. Fontos lehet az ügy, ha személyesen Ő jött el hozzám.
- Miért nem írsz? - hangzott fel ismét a kérdés.
Nem volt harag a hangjában. Sem számonkérés. Csak aggódás. Szánalom. Képtelen voltam bármilyen általam keserűen álbölcs cinizmus bevonóval leöntött válaszra. Csak néztem rá tanácstalanul.
- Miért nem írsz? - kérdezte türelmesen - Várom a válaszodat. 
- Én....- nyögtem ki - Én... 
- Igen, Te. Miért nem írsz?
- Hát...
- Miért nem írsz?
- Én... Szóval...- dadogtam, kétségbeesetten kerestem a szavakat - Írok, néha, meg jegyzetelek, meg van egy halom ötletem. - szánalmasan fölösleges magyarázkodás volt -  Nem olvassa senki...Nincs értelme.... - böktem ki végül.
Felsóhajtott, átható tekintete röntgen sugárként fúródott belém. 
- Nem olvassa senki? Nincsen értelme?
- Hát, igen. Asszem. - feleltem kényszeredetten. Kerültem tekintetét.
- Tehát, ha leírod nem olvassa senki? 
- Igen. 
- De, ha le sem írod azt, ami megfogalmazódik benned, akkor esély sincsen rá, hogy elolvassák a történeteidet, nem?
- Hát, végül is, igen.
- Ha leírnád, legalább esély lenne rá, hogy valaki, még ha véletlenül is, de elolvassa a novelláidat. Még, ha csak egy ember is. De neki bearanyoznád a napját.
- De..
- Azt akarod mondani, hogy egy olvasó kevés neked? Egy olvasóért nem éri meg teleírni a digitális könyvlapokat?
- De, de megéri!! Csak....szóval, igen, jó lenne 2-3..száz olvasó..
- Jól figyelj rám! De nagyon! Mindig csak egy olvasó van! Mindig! Soha nincsen több! Mindig csak egy. Mindig egynek írsz, mindig egy olvas. Se több, se kevesebb. 
- Én...
- Tudom. Semmi baj. Hajt a becsvágy, a tudat, hogy egyedi az, ahogyan írsz. Tőlem nem kell bocsánatot kérned! Bennem bőven van becsvágy, jutna belőle mindkettőnknek. De őszintén! Mennyi és mennyi ötlet, mennyi és mennyi jelenet sorvadt el az arcod mögött, mert képtelen voltál magad rávenni az írásra! Fel tudnád sorolni az okait?
- Önsajnálat. Lustaság.- böktem ki megtörten.
- Érdekes. Tudsz te, ha akarsz. Igen. Önsajnálat és lustaság. Nálad ezek kart karba öltve járnak. Aztán tisztább pillanataidban rádöbbensz, hogy pazarolsz, nem kicsit. Kapkodsz, csapkodsz, fel s alá rohangálsz a fejedben,  jegyzetelgetsz, majd hirtelen, ahogy jött a túlbuzgóság, ugyanott távozik, és marad helyette a jól ismert örökös elégedetlenség, csömör, üröm. Eláruljak neked valami?
- Igen.
- Ezeket a műveket nem fogja senki más helyetted megírni! Csak te vagy rá képes! Senki más a világon. Nem vagy egy Vonnegut, vagy egy Terry Pratchett, de nem is kell annak lenned! Csak írj. Ha nem is olvassa el senki, akkor is írj! Ha csak egy mondatot írsz le egyszerre, az sem baj! Aznap már nem keltél fel hiába! Szomorú vagyok miattad. Jó ideje figyellek már. Nincsen szomorúbb látvány a parlagon hagyott földnél, műveletlen elménél. A restség megbosszulja magát! A legszánalmasabb az egész történetben, hogy a magad módján mégis csak teleírtad a digitális lapokat minden egyes áldott nap. Egy mondattal. A világ legszomorúbb, legértelmetlenebb és legfölöslegesebb mondatával.
- Egy mondattal? Mi volt az?
- Ismered jól. Sokszor mondogatod te magad is. Ez az: "Mi lett volna, ha...?"

Lehajtott fejjel hallgattam. Sem erőm, sem kedvem nem volt vitatkozni vele.
- Jó. Rendben. Mi tegyek? Nincsen kedvem fogadkozni többet. Nincsen értelme, szinte semmit nem tartottam meg a korábbi fogadalmaimból.
- Kezdésnek ez is megteszi. Őszinteség. Jó! Hagyd el az önsajnálatot. Az elégedetlenséget. A keserűséget. De legfőképpen az agyalást. A gondolkodást viszont erősítsd magadban, ha nem gondolkodsz, nem tágul tovább az Univerzumod, visszahullik magába, mint egy sebzett, haldokló nap. Annak pedig sosincs' jó vége. Értelmes ember vagy, ennél többre vagy érdemes. És még annyi: naponta minimum egy mondat leírása! Azt hiszem már kapiskálod a dolgot. Mi lenne az a mondat, amit leírnál?

Tekintetünk összeforrt. Gondolatvillámok cikáztak. Érezhetően egy hüvelyknyit tágult az Univerzum. Egyszerre mondtuk ki.

- Most teszem a dolgom. 

A hirtelen beállt csendben élesen kirajzolódtak a hangok hallójárataimban. Csepp esők hada ostromolta az edzett ablaküveget, légy zümmögött fáradhatatlanul az olvasólámpánál, becsapva, mentő száguldott szirénázva a ronggyá ázott városban, fájdalmat csillapítani. 
- Köszönöm Palpatine Császár! 
- Ne köszöngessél! Írjál! Mellesleg ugye tisztában vagy a jogi következményekkel? Jogvédett minden Star Wars-os téma, amelybe belenyúltál!
- Igen, tudom, de pont leszarom. Az ügyvédek meg bekaphatják!
- Nono, óvatosan, te magad írtad egy korábbi novelládban, hogy a sith lovagok java része védőügyvéd volt korábban!